Beszélgetés Szabó Lászlóval, a HÖKOSZ elsõ elnökével

Készült 2005 Karácsonya elõtt. In. Kucsera Tamás Gergely – Szabó Andrea: A magyarországi fõiskolai- egyetemi hallgatói mozgalom története 1988-2006. HÖOK, 2006

Bemutatkozásképpen, kérem, mondjon magáról pár szót! Elsõsorban az érdekel, hogy mikor lett a hallgatói mozgalom elnöke, illetve hogyan alakult a mozgalomban a karrierje és késõbbi életpályája.

1970-ben születtem, 35 éves vagyok. 1988-ban kezdtem el felsõfokú tanulmányaimat a Budapesti Mûszaki Egyetem Közlekedésmérnöki Karán. 1995-ben végeztem a Mûszaki Egyetemen, egy évvel késõbb pedig az Államigazgatási Fõiskolán is diplomát szereztem. Ezt követõen a Mûszaki Egyetemen, és az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen is PhD tanulmányokat folytattam. 1998-tól a magyar államigazgatásban kezdtem el dolgozni, 1998-tól 1999-ig Pokorni Zoltán oktatási miniszter tanácsadójaként, 1999. októberétõl az Ifjúsági és Sportminisztérium ifjúsági ügyekért felelõs helyettes államtitkáraként. A 2002-es kormányváltás óta fõállásban a Budapesti Gazdasági Fõiskolán oktatok, megtartva korábbi tanári munkámat a Veres Pálné Gimnáziumban. Jelenleg is végzek politikai és kommunikációs tanácsadói tevékenységet. Hallgatói önkormányzati pályafutásom 1989-ben kezdõdött. Ekkor rendezték az elsõ demokratikus hallgatói önkormányzati választásokat a Budapesti Mûszaki Egyetemen. hatalmas és forrongó idõszak volt. A KISZ már megszûnõ-félben volt, a politikától független hallgatói mozgalom életre hívására pedig egyre nagyobb igény mutatkozott. A mi egyetemünkön is hallgatói képviseleti választásokat tartottak, barátaim pedig noszogattak, hogy ha már úgy is a közügyek iránt érdeklõdõ, „nagy dumás" srác vagyok, akkor induljak én is a választásokon. Ezzel egy idõben egy másik egyetemi csoportosulás, a Fidesz is megkeresett, hogy ha már HÖK-jelölt vagyok, indulnék-e az õ színeikben. Így lett, hogy a hallgatói önkormányzatba egyszerre kerültem be az évfolyam és egy politikai párt jelöltjeként. Egy év hallgatói képviseleti munkát követõen, miután Béres István, az akkori elnök lemondott, én nyertem el a hallgatói önkormányzat vezetésének megtisztelõ feladatát. Ebben az idõszakban buzgón kerestük a kapcsolatot más hallgatói önkormányzatokkal, és megtettük az elsõ lépéseket egy országos szervezet létrehozása felé. Az ezzel kapcsolatos munkában én is aktívan kivettem a részem. OFÉSZ (Országos Felsõoktatási Érdekképviseleti Szövetség) néven jött létre az a szervezet, amely akkor még nemcsak a hallgatók, hanem az egyesületbe belépõ felsõoktatási oktatók, dolgozók érdekképviseletét is ellátta. 1992-ben választottak elõször az OFÉSZ elnökségi tagjává, majd késõbb, 1994-ben a szervezet vezetését is rám bízták. Elnökségem idejére esett 1995 eleje, a Bokros-csomag, a tandíj bevezetésének idõszaka. Az akkor már a Hallgatói Önkormányzatok Országos Szövetségének (HÖKOSZ) nevezett szervezet az én elnökségem alatt bonyolította le az elsõ tandíjtüntetéseket. 1995. júliusában fiaválasztottak elnöknek, folytak tovább a tandíjjal kapcsolatos hallgatói megmozdulások és tárgyalások. Ennek a folyamatnak az utolsó fázisa az 1995. õszén megrendezett, emlékezetes, a Parlament elõtt megtartott tandíj-demonstráció és az a tárgyalássorozat, aminek a végén az falam vezetett delegációnak sikerült megállapodnia Horn Gyula miniszterelnökkel. Olyan megállapodást írtunk alá, amely véleményem szerint teljes egészében teljesítette azt, amit nekem a közgyûlés mandátumul szabott. Ezt a megállapodást a HÖKOSZ közgyûlése ennek ellenére nem fogadta el, így 1995. októberének végén lemondtam a szervezet vezetésérõl.

Ezt követõen tartotta még a kapcsolatot a mozgalom késõbbi vezetõivel? Utódai kikérték az Ön véleményét?

Volt, aki kikérte, és volt, aki nem. Szerintem ez így van rendjén. A lemondásomat követõ idõszakban közvetlenebb, mindennapos viszonyt ápoltam sok hallgatói képviselõvel, késõbb - értelemszerûen - ez megváltozott, de a HÖKOSZ és a HÖOK összes eddigi elnökével a mai napig tartom a kapcsolatot. Ez nem mindennapos és szoros kapcsolat, de ez is így van rendjén. Most már teljesen más jellegû dolgokkal foglalkozom, de változatlanul érdeklõdöm a hallgatói ügyek iránt. Figyelemmel kísérem a hallgató képviseletben beállt változásokat, történéseket, elolvasom a szervezettel kapcsolatos híreket.

Ha megengedi, idõzzünk el annál az idõszaknál, amelynek Ön emblematikus figurája volt, itt a tandíjtüntetések idõszakára, fõként 1995 õszére gondolok. Bizonyára Ön is tudja, hogy vannak, akik az Ön által aláírt megállapodást paktumként vagy megfutamodásként értékelték. Visszatekintve hogyan ítéli meg akkori döntését, saját szerepét?

1995 eleje politikai értelemben nagyon felfokozott volt. Az ország gazdasági válságban volt, ez rendkívül kiélezett helyzetet szült a politikában. A tandíj bevezetésének gondolatára a hallgatók hevesen reagáltak. Amikor megtudtuk, hogy a kormány a tandíj bevezetésére készül, elsõ lendületünkben, forradalmi hevületünkben mi magunk, a hallgatói érdekképviselet tagjai is azt akartuk, hogy politikusi fejek hulljanak. Aztán a kormány megítélése és hozzáállása némileg módosult, árnyaltabbá vált, fõként annak köszönhetõen, hogy én és elnökségem mindent megtettünk, hogy tárgyalások útján rendezzük a kérdést, és próbáljunk megállapodásra jutni. Mindezek ellenére végül sem Fodor Gábor mûvelõdési és közoktatási miniszterrel, sem Bokros Lajos pénzügyminiszterrel nem sikerült megállapodnunk, mert alapvetõ kérdésekben nem akartak engedni a kormányzati álláspontból. Ezt követõen jött az 1995 õszén megszervezett nagy demonstráció, aminek a végén a Bokros-féle elképzeléshez képest sikerült érdemi, jelentõs engedményeket jelentõ kérdésekben megegyeznünk Horn Gyula miniszterelnök úrral.

A Horn Gyulával folytatott tárgyaláson konkrétan milyen elmozdulást sikerült elérni Bokros Lajos eredeti álláspontjához képest?

A Bokros-féle tandíj egy kettõs tandíjrendszert jelentett volna: havi kétezer forintos alaptandíjat és egy maximum havi 10 ezer forintban meghatározott kiegészítõ tandíjat. Gyorsan világossá vált elõttünk, hogy magától a tandíj bevezetésétõl a kormányt nem lehet eltántorítani. Bokros nem állt volna el tervétõl, akármeddig is maradtunk volna a hallgatókkal az Országház elõtt. A célunk egyébként sem az volt, hogy a tüntetést a végsõ kifulladásig folytassuk. Inkább azt szerettük volna, hogy ízelítõt adjunk abból a hatalmas támogatottságból, ami mögöttünk állt, és ezt az erõt arra használjuk fel, hogy a tárgyalóasztal mellett megegyezzünk a kormányzattal. Horn Gyulánál el tudtuk érni, hogy a diákok számára csak az alaptandíj kötelezettsége maradjon fenn. A kiegészítõ tandíj bevezetésérõl a kormány Mondott, és megállapodtunk egy olyan kompenzációs rendszernek a kialakításában is, aminek a segítségével a leginkább hátrányos helyzetû hallgatók támogatást kaphattak. Az aláírt megállapodásnak még ezen kívül is volt több pontja, amelyek elõrelépést jelentettek Bokros Lajos eredeti elképzeléséhez képest. Egyébként az, hogy a tandíj bevezetését megvétózzuk, a kormánypártok akkori parlamenti pozíciói miatt is illúziónak tûnt. Kritikusaim ritkán vették figyelembe, hogy az akkori kormányzatnak kétharmados parlamenti többsége volt, és - ne felejtsük el - még csak másfél évvel voltunk a választások után, a kormányzat ereje teljében volt. Ennek megfelelõen én ma is úgy érzem, hogy akkor ez volt a maximum, amit el lehetett érni.

A hírlevél, amit említett, az „OFÉSZ News", igaz?

Igen, az újságot 1994 õszén indítottuk Bajnai Zsolt, szegedi diákújságíró fõszerkesztésében. Nagyon tehetséges ember, akivel a mai napig barátok vagyunk.

Úgy tûnik, Ön némileg pótolni tudta azt, ami az OFÉSZ-bõl kezdetben hiányzott. Fábri György azt mondta, hogy egyik legnagyobb szívfájdalma, hogy nem tudott kellõ figyelmet fordítani a szervezet külsõ nyilvánosságának megteremtésére.

Még egy fontos dolog van, amiben úgy érzem sikerült elõrelépnünk: ez pedig nem más, mint a dokumentálás, archiválás feladata. A HÖOK van már olyan jelentõs szervezet, hogy fontosnak tartsuk tevékenységének rögzítését és megõrzését. Én, a mai napig, ha találok otthon régi, a hallgatói mozgalom munkájával kapcsolatos iratot, dokumentumot, akkor eljuttatom a HÖOK jelenlegi vezetésének. Rendkívüli módon fontos, hogy a megszerzett és felhalmozott tudás és tapasztalat, a „kollektív memória tartalma" hozzáférhetõ legyen a szervezet és a társadalom bármely érdeklõdõ tagja számára. Nagy erõt ad, hogy van egy tetten érhetõ közös múlt, mely persze utat is mutathat. Elnökségem idõszakában rendeztük meg a szervezet megalakulásának ötéves, jubileumi közgyûlését. Nagyszerû, hogy ez a hagyomány is folytatódott, a HÖKOSZ a tízéves és a tizenöt éves „születésnapját" is kiadvánnyal, rendezvénnyel ünnepelte-ünnepli.

Hogyan látja az országos és lokális szintû hallgatói önkormányzatiság jövõjét. Megfelelõ-e az a struktúra, amelyben most a hallgatói önkormányzatok tevékenykednek, vagy a HÖK-öknek és a HÖOK-nak szembe kell nézniük a megújulás szükségességével?

Az a viszonyrendszer, amelyben az én idõmben képviselni kellett a hallgatók érdekeit, mára teljesen megváltozott. Hadd mondjak erre egyetlen szemléletes példát a sok közül. Emlékszem, régen a Budapesti Mûszaki Egyetemen milyen rendkívüli erõfeszítéseket kívánt meg tõlünk annak az elképzelésünknek az elfogadtatása, hogy minden hallgatónak nyíljon lehetõsége minden szemeszter végén az oktatói tanári teljesítményének anonim, rendszerezhetõ, feldolgozható módon történõ értékelésére. Az ötlet óriási feszültséget generált, a tanárok és az egyetem vezetése hallani sem akart „ilyen õrültségrõl”'. Ma teljesen más a helyzet. Számos felsõoktatási intézményben már maguk a tanárok várják el, hogy munkájukkal kapcsolatosan az említett módon visszajelzést kapjanak. Egy dolgot azonban le tudok szögezni: nem tartozom azok közé, akik sûrû, fekete viharfellegeket látnak a hallgató mozgalom egén. A hallgatói érdekvédelem mûködése biztos alapokkal bír. Lesznek idõszakok, ügyek, mozzanatok, amikor és aminek kapcsán a hallgatói érdekvédelem lendületet nyer, megerõsödik, hallat magáról, és lesznek periódusok, amikor a kivívott jogok, lehetõségek gyümölcsét lehet élvezni egy viszonylagosan nyugodt, harcok nélküli közegben. Egy biztos: a hallgatói képviseletek munkájára mindig szükség lesz, efelõl nincsenek kétségeim.