PIKÓ ANDRÁS
az 1988 õszi demonstrációk fõszervezõje

Melyek voltak azok az okok, amelyek a sztrájkhoz vezettek?

PIKÓ ANDRÁS: Voltak közvetlen indokai és voltak évek óta húzódó ügyek. Kezdem az utóbbival, az évek óta húzódó ügyek alatt azt értem, hogy mi, akik késõbb a sztrájkban fõszerepet játszottak már részt vettünk a kari közéletben, lapokat csináltunk. Volt egy úgynevezett operatív bizottság, amely valamelyik Diák Parlamenten jött létre és tulajdonképpen egy alternatív diákképviseleti rendszernek számított a KISZ mellett. A mélyebb ok, ami miatt egyáltalán létre jöhetett a sztrájk az volt, hogy voltak legitimnek tekinthetõ vezetõk, voltak koncepciók arra, hogy mit kellene kezdeni a magyar felsõoktatással, illetve a saját környezetünkkel. A konkrét kiváltó ok az nagyon egyszerû és banális ügy volt. 1988 szeptemberében, tanévkezdés elején volt egy koncert a Népstadionban, egy Human Rights koncert, és itt volt a Tracy Chapman, a Sting, a Genesis énekese. Ez egy nagyon nagy koncert volt akkor, és a legjobb barátommal, a Szilasi Lacival fölmentünk erre, majd amikor visszaérkeztünk iszonyú fáradtan, hajnalban, akkor a csajok azzal fogadtak bennünket, hogy valami felháborító történt, megemelték az ötödéveseknek a hospitálandó óraszámát. És valóban annyira megemelték, mindenkinek volt már valamilyenfajta tudományos ambíciója, hogy amellett nem lehetett volna sok mindent csinálni abban a félévben, és félig álmosan ugye elkezdtünk gondolkodni, hogy mi mindent lehetne tenni - hát mi teljesen bénák voltunk - mi kérdezgettük a többiektõl, és aztán valamelyik lány - talán a Szilasinak a csaja – mondta, hogy akkor sztrájkolni kellene. És akkor csak nézelõdtünk, hogy most akkor mi van és az nagyon hamar kiderült, hogy a hospitálandó órák az egy elég pimf ügy, tehát azért nem lehet Magyarországon sztrájkot csinálni ’56 után, tulajdonképpen majdhogynem elõször, a felsõoktatásban mindenféleképpen. De leültünk és aztán elkezdtük azt elemezni, hogy egyáltalán miért lehet ezt velünk megcsinálni, hogyan lehetne ezt kivédeni és nagyon hamar eljutottunk ahhoz a két alapköveteléshez, amirõl szólt tulajdonképpen a szeptember 25-ei sztrájk. Az egyik az egyetemi autonómia, a másik pedig a tanszabadság. Elég kezdetleges elképzeléseink voltak még, de úgy tûnt, hogy maga a forma, az hogy sztrájkolni lehet és az egész ugye ’88-ban már benne volta a levegõben, hogy itt valami baromi nagy változás lesz, hogy ebben ott lehetünk, oda rakhatjuk magunkat, egy kicsit elõre mehet az egyetemi ifjúság, ez nyílván mind-mind benne volt, meg hát „eper és vér” és minden fajta ilyen romantikus elképzelés, amit az ember 20-21 évesen még komolyan gondol. Mindez összeadódott és elég jól sikerült azt hiszem a szeptember 25-ei dolog.

Akkor mi egy valamit szerettünk volna, megfogalmazni lehetõleg pontos követeléseket és elképzeléseket arról, hogy milyennek kellene lennie szerintünk a magyar felsõoktatásnak, mi vele a baj. Nagyon furcsa volt és ez egy állandó feszültség volt, hogy mi soha nem gondoltuk azt, hogy a dolgot politikai szintre kellene vinni és azt sem gondoltuk, hogy Szegedrõl ki kellene vinni. Tehát azt mondtuk, hogy ez egy helyi ügy, csak mi vagyunk annyira HMCS-k, Helyi Menõ Csávók, hogy a helyi ügyet el tudjuk helyezni széles összefüggésben és nem a helyi ügyet akarjuk megoldani, hanem a legnagyobb bajt, azt hogy a magyar felsõoktatás úgy rossz rendszerében, ahogy van. Ezért egy petíciót fogalmaztunk meg, és egy levelet küldtünk az akkori Oktatási Minisztériumnak. Mi egyszerûen csak errõl egy vitát akartunk, illetve ki akartunk követelni valamit, de nagyon-nagyon kvázos volt, tehát nem volt igazból ennek a dolognak egy olyan klasszikus értelemben végig vitt forradalmi technikája, hogy akkor kitûzzük, hogy idáig jutunk el és akkor majd ezt, hogy ha megvalósítjuk, akkor mindenki hátradõlhet és akkor jó lesz. Ugyanakkor olyan szempontból valóban klasszikus forradalomnak tekinthetõ, hogy nagyon hamar kiderültek, hogy kik tartoznak a „zsirondhoz”, kik a veszettek – mi „zsirondisták” voltunk - tehát a tárgyalásos technikákat részesítettük volna elõnyben. A nálunknál radikálisabbak nagyon hamar kitalálták, hogy mi tulajdonképpen megalkuvók vagyunk. Nagyon-nagyon jó játék volt. A dolog attól vált komolyabbá, hogy számunkra meglepõ módon nagyon jó visszhangja volt az egyetemi közéletben ennek a sztrájknak, azon nyomban jött Pestrõl, az ELTE-rõl egy távirat, meg máshonnan is és egyszerûen nem lehetett kikerülni azt, hogy, tehát nem lehetett azt mondani, hogy nem, mi csak Szegedben gondolkodunk. Összejöttek találkozók a pesti Bölcsészkar Hallgatói Önkormányzatának vezetõivel, azok közül is leginkább Fábry Gyurkával, akivel én egy személyes nagyon jó barátságba is keveredtem és tulajdonképpen õ volt az az élesztõ, amitõl ez a dolog tulajdonképpen földagadt azzá, hogy létrejöjjön az elsõ magyar hallgatói országos érdekképviselet, az OFÉSZ. A Gyuri filozófus hallgató volt, akkor már talán ötödéves és sokkal inkább tudott rendszerben gondolkodni, mint mi szegediek. Én sokkal inkább tudtam politikában gondolkodni, mint õ, és ketten közösen lenyomtuk a szegedi keménymag torkán azt, hogy a dolgot el kell vinni egyrészt országos szintre, tehát mindenütt legyenek sztrájkok, csináljunk egy országos demonstrációt, fogalmazzuk meg akkor tisztességesen a követeléseinket és ennek érdekében hozzuk létre azt, amely szervezet majd ezeket a követeléseket hosszú távon vagy közép távon végre tudja hajtani, ki tudja követelni, ki tudja kényszeríteni a társadalomból és a politikából.

A Kádár-rendszer utolsó idõszakáig volt ez, ám a párt még nem vonult ki az egyetemekrõl. Milyen reakciókat váltott ki mindez az oktatókból?

Tudom, hogy Szegeden mintaszerû volt ilyen szempontból a tanári kar, de soha nem voltak gondjaink. Tehát a ’80-as évek szegedi egyetemét úgy kell elképzelni, mint egy hiperliberális, laza, ugyanakkor nagyon-nagyon teljesítményelvû intézményt. És érdekes módon a teljesítményelv az valahogy nem csak a tanároktól jött, tehát nem csak követelmény szinten volt meg, hanem belsõ igényként is. Rengeteg lap született akkor, amely utána országos népszerûségre is szert tett vagy jegyzett lapokká váltak, történészek, irodalmárok csináltak, nagyon jó volt akkor a 815-ös csoport. Igazán komoly erõs egyetemnek számított a szegedi bölcsészkar és hát benne volt elég rendesen az akkori ellenzék mindkét ágában, tehát jöttek hozzánk repülõegyetemet tartani a demokratikus ellenzék tagjai és a szegedi egyetemisták között nagyon sokan mentek ki Erdélybe, vittek könyveket. Tehát az egyetem ilyen szempontból abszolút fogadókész volt és ezekben a tanárok is partnereink voltak. Nekünk nagyon sok vitánk volt a párt helyi vezetõivel, akikrõl nem tudok rosszat mondani, mert az egyetemen belül vitatkoztunk, de kifele úgy zárt az egyetem, hogy csak na. Tehát az az idézet és az a lepedõre fölírt mondat, hogy „Ne félj Anyu, nem lesz semmi bajom!” az tulajdonképpen ilyen szempontból vicc is volt, hiszen pontosan tudtuk, hogy az egyetem vezetõi vagy a tanárok lennének az utolsók, akik mondjuk engednék azt, hogy mondjuk oda a rendõrség bejöjjön, vagy hogy bármiféle probléma legyen. Tehát ilyen szempontból teljes volt az összhang.

1988 szeptemberében egy ilyen akció akárhogy is nézzük mégiscsak kockázatos volt, tehát utólag nekem persze elmondták azok a tanárok, akik benne voltak a szegedi vagy a megyei pártbizottságban, hogy nagyon erõs nyomás alatt voltak, hogy rendet kellene tenni. Ez azért vissza-vissza szivárgott, tehát hogy a városban milyen a hangulat, a helyi lap egyrészt fölkapott bennünket, másrészt azért hangot adtak olyan véleményeknek is, amibõl az derült ki, hogy hát ez azért még lehet, hogy elõrehaladott dolog. A másik oka, ami miatt nagyon erõsen kellett egyensúlyozni, az az volt, hogy a szellem kiszabadult a palackból, és a forma, a sztrájk, maga az aktus az annyira népszerûvé vált, és annyira tetszett, hogy voltak diákok, akik ezt tovább akarták vinni, tehát nagyon komolyan fölmerült akkor, amikor egy eléggé penetráns választ kaptunk a Minisztériumból, hogy foglaljuk el az egyetemet és zárjuk le, tehát barikádozzuk el az egészet. Ezzel is kellett valamit kezdeni. Ezután jött az, hogy akkor megalkuvók vagyunk. És volt egy harmadik feszültségforrás, ami megmagyarázza azt, hogy ezen kitüntetett pillanat után, miért nem lehetett, vagy miért lehetett csak ritkán csinálni még ilyen nagyobb volumenû akciókat, legalábbis akkor ott ’88-’89-ben. Azaz hogy nagyon hamar kiderült, hogy az az egyetem, amit mi elképzelünk lehet, hogy lazább, de sokkal jobban követelne és bizony a diákok egy jelentõs részének ez azért olyan nagyon-nagyon nem tetszett. Tehát a szabad óraválasztás, a szabad tanárválasztás az egyrészt jobb, másrészt hát baromi nagy felelõsséggel is jár és a tanárok többek között épp emiatt is, miközben egzisztenciálisan veszélyeztetve érezhették magukat, épp emiatt sem tudtak belekötni ebbe a dologba, hiszen az az egyetem, amit mi elképzeltünk, az egy minõségibb egyetem lett volna.

Mi az amit mára megvalósultnak gondolsz a törekvéseitekbõl?

Az egyetemek ma olyanok, mint amilyennek mi szerettük volna. Nyugati típusú egyetemekre szerettünk volna járni és most a gyerekek, a mostani fiatalok nyugati típusú egyetemekre járhatnak. Tehát – mondjuk így – a szakmai célok azok megvalósultak, ugyanakkor a hallgatói önkormányzati mozgalom nem tudta azt a paradoxont megoldani, amit egyébként más alulról szervezõdõ mozgalmak sem, az intézményesülés paradoxonát. Tehát ahogy a céljai elérése érdekében egy amorf mozgalom szükségszerûen intézményesül, onnantól kezdve el is távolodik a saját képviseltjeitõl, onnantól kezdve egyre több a közvetítõ a képviseltek és a képviselõk között és volt még egy, még pár olyan belsõ ellentmondás, amire szerintem vagy nem lehetett vagy nem tudott választ adni az épp aktuális vezetés. Az egyik az az, hogy mi legyen a viszony a politikával. Én azt látom, hogy bár direkt politikai irányítás alá talán csak nagyon ritka pillanatokban került a hallgatói önkormányzati mozgalom, azért mindig ott sündörgött körülötte a politika. Érdemes megnézni, hogy a hallgatói önkormányzatok országos vezetõi közül kibõl mi lett. Tulajdonképpen azt hiszem, hogy egyetlen egyet sem tudnék fölsorolni (talán egyet), akibõl ne lett volna vagy valamelyik pártnál, vagy valamelyik minisztériumnál képviselõ, tisztviselõ, tehát egy politikai, közéleti ugródeszkának számít a HÖOK elnökségébe bekerülni, és ebbõl a szempontból érdekes módon a Fábry és én sem vagyunk kivételek, tehát az, hogy én aztán politikai újságíró lehettem, az annak köszönhetõ, hogy bár írtam újságot, de diákvezérként volt valamifajta ismertségem. A Gyurinak pedig volt politikai kitérõje is, és aztán, most, hogy ha jól tudom az MTA tudománypolitikai fõtanácsosává vált. Tehát õ közelebb maradt a tûzhöz. De mindenesetre ez állandó probléma volt. A másik kérdés, hogy nagy célokért kell küzdenie a hallgatói önkormányzatoknak, olyanokért, mint amilyenekért mi küzdöttünk, vagy pedig bele kell menni az apró munkákba: pénzelosztás, stb. Tehát mindaz, amit a diákok szociális, jóléti körülményeinek nevezünk. Törvényszerûen az utóbbi felé ment el. Egyszerûen azért, mert egy idõ után elfogynak a nagy ügyek. Tehát valami hasonló játszódott le, mint ami nagyban a demokráciában. Mindenki ’88-ban, ’89-ben, ’90-ben lelkesült volt, hiszen nagy célokért lehetett tüntetni, mindenki így gondolta és mindenki idealista is volt és aztán utána mikor jön az apró munka, amikor a demokráciát mûködtetni kell, akkor nagyon hamar kiderül, hogy hát ez nem is annyira érdekes. És valóban nem is annyira érdekes a napi apró munka. Ez szerintem állandóan feszíteni fogja a HÖK-öt és nyilvánvalóan valamifajta problémát mégiscsak elkövethettek utánunk is és mi is, mert azért ilyen típusú bizalomvesztésnek biztosan vanak komoly okai, mint ami most tapasztalható. Nem nagyon bíznak az emberek, valószínû azért, mert a politikai ugródeszka, a közéleti ugródeszka mellett a HÖK nem rossz üzlet. Ez a mi esetünkben azt hiszem, hogy föl sem merült. Tehát nagyon hamar az intézményesüléssel együtt túl hangsúlyossá vált az, hogy a HÖK-nek mindene meglegyen, ami a mûködéséhez kell. Mi erre nem nagyon figyeltünk Szegeden nekem még az probléma volt, hogy végül is én még arra figyeltem, hogy a körülményeink alakításához szükséges jogaink meglegyenek. Az utánunk következõk jobban figyeltek a fénymásolóra, az autóra, az irodára. Nem baj ez, csak egy idõ után azt érezhette az ember, hogy talán megfordult a fontossági sorrend. Ez is nyilvánvalóan hozzájátszott ahhoz, hogy problémák voltak a ’90-es években, a jelenlegiekrõl már valóban nem tudok.

Az interjú 2002-ben készült. Készítette a Belvedere Meridionale Alapítvány megbízásából Erhardt Ágoston.